I. Izajás próféta a következőkép kiált fel: „Ó bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál! Megváltónk!” (Iz 63,19).

II. a.) Adventkor a megváltás, a Megváltó iránti várásról beszélve kérdezte meg tőlem Pesten egy egyetemista: „Atya, mitől kell bennünket megváltani?”
Első pillanatra tényleg meglepő gondolat a megváltás! Úgy tűnik, hogy minden emberi probléma megoldódott, vagy meg fog oldódni. Nekem Dániel prófétának egy csodálatos látomása jutott eszembe. Arról szól a látomás, hogy a babiloni király álmában lát egy hatalmas szobrot. Feje arany, melle, karja ezüst, hasa, ágyéka bronz, lábszárai vas, lábai pedig vas és agyag. S a hegyről elindul egy kis kő, – emberi kéz érintése nélkül – egyre nagyobb lesz, és végül összezúzza a hatalmas szobrot. Dániel megfejti az álmot: az Isten-ellenes hatalmak így tűnnek el Isten küldöttje, a Messiás előtt.
De azt is mondhatnánk, hogy a leghatalmasabb léggömbnek is elég egy gombostű szúrása, hogy az egész semmivé váljon. S ez a kis kő, és a gombostű – ezek a mi kikerülhetetlen kérdéseink. Azok a „miért”-ek, amelyek nem hagynak nyugodni bennünket. Képes Géza írta (Ámen című versében): „A föld gyönyörű – szebb, mint valaha – de hol van róla az ember?”
S az ember nem tud nem kérdezni: miért? Miért születtünk, miért élünk? Vajon a semmi felé tartunk-e? 
Makay Ida írta (Hitetlen ima c. versében): 
"... Bár rég nem hiszem, 
a csodát várom. Most öld meg örökre
a fény emlékét, vagy nyisd meg szemem.”
Miért van az, hogy az anyagi világ apró titkait felismerjük, de azt, ami a legfontosabb, ott tanácstalanul állunk. S ha a „miértekre” egy „talán” a válasz, az még elviselhetetlenebb. De egyáltalán miért kérdezünk? Miért vannak „miértjeink”? Miért keressük a titkot, mikor előttünk a sok megfejtett, kézzel fogható hasznos találmány? A válasz az, hogy nem kérdezgetnénk Isten után, a titok után, ha maga az ember nem lenne titok. Ha meg lehetne határozni az embert Istenre való minden utalás nélkül!

Ady írta: 
„Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhítok
S miért áhítok? – ez magamnál is,
Oh, jaj, nagyobb titok.” (Hiszek hitetlenül Istenben)
Az igazi TITOK maga az ember. Ezért kikerülhetetlenek a kérdések, és ezért vetődnek fel ma ezek a kérdések olyan sokszor bántóan, élesen: mert a kereső, - legtöbbször fiatal – ember tudni szeretné: érdemes-e elkötelezni magát valami vagy VALAKI mellett?
André Léonard: „Miért hiszünk?” című műve első kiadásának előszavában írta Dannels bíboros: „A mai világ legnagyobb tétje: a hité. Isten létezik-e? Igen vagy nem? Isten távol áll-e életünk drámáitól, vagy belép-e aktívan történelmünkbe hogy megvilágítson és beteljesedéshez vezessen? Igen vagy nem? Jézus Krisztus valóban az az egyetlen, akiben Isten egyszer s mindenkorra kinyilatkoztatta magát az emberiségnek? Igen vagy nem? Jézus Krisztus élő valóság-e és elérhető e ma is az Egyházban? Igen vagy nem?”
S nekünk is szembe kell nézni a kérdéssel, hogy az adventi vágy csak szép, nosztalgikus álom-e, vagy pedig valóság?

b.) Mikor a választ keressük, tisztáznunk kell egy félreértést vagy ködösítést. Ugyanis ma sokszor egyszerűen azonosítják a természettudományt a tudománnyal, s kijelentik, hogy csak az van, amit a tudomány (értsd: természettudomány) elér. Ami ezzel nem megközelíthető, vallás, hit, az mind tudománytalan.
Először is a valóság sokkal árnyaltabb, mint amit a természettudomány el tud érni. Hisz akkor nem lenne művészet, költészet, filozófia sem. S már az emberi, tapasztalati szinten is látjuk, hogy ami természettudományosan elérhetetlen, bizonyíthatatlan, - mégis létezik, sőt biztos is lehet.
Itt van a barátság, szeretet, szerelem. „Értelem feletti – írja A. Léonard – és hála Istennek. Nyomorúságos barátság volna az, amely teljességgel az értelem ellenőrzése alatt állna, és amely egy kényszerítő összeadás, vagy szigorú számtani művelet logikai záró tétele lenne így: „Tehát szeretlek téged.”
A szeretet csodája pont az, hogy felismeri a másik MÁS voltát, a másik TITOK voltát. Aki azt hiszi, ismeri a másikat, ismer mindenkit – az csak azt árulja el, - milyen szegény emberismeretében. Vagyis van értelem-feletti tapasztalat is, ami ugyanakkor nem jelent értelmetlent, ész-ellenest, még csak irracionálist sem, hisz e tapasztalatban az értelemnek is van szerepe, - és bizonyos határokon belül igazolható – bizonyságot is adhat. Pl.: „tudom, hogy szeret.”
Ha már az emberek közötti kapcsolatban így van, mennyivel inkább Istennel, Aki tiszta szellem, végtelen, abszolút. Ha Ő megismerhető, akkor ez a megismerés csak transz-racionális, - értelmen-túli, értelem feletti lehet, de ez a megismerés nem értelem-ellenes. A Katolikus Egyház az I. vatikáni zsinaton megvédte az emberi értelem jogát arra, hogy „felismerje az Istent”. Mégpedig értelmével és a teremtett világból kiindulva. Ugyanis sok olyan JEL van ebben a világban, ami Isten után kiált.

Einstein írta: „Bizonyára különösnek tartják, hogy a világnak értelmi felfoghatóságát és érthetőségét úgy tekintem, mint csodát és örök titkot. Eleve egy kaotikus világra kellene számítanunk, amelyet a gondolkodás semmilyen módon nem tudna megragadni és megismerni. Ezzel szemben - …az emberi tudás… - a rajtunk kívül lévő és tőlünk függetlenül létező világnak egy egészen magasfokú rendjét tételezi fel. (…) Ez hát a csoda, amely ismereteink egyre gyarapodó növekedésével csak jobban erősödik.” Nem a fizikával bizonyít, - de abból kiindulva okoskodik.
De az emberi lélek mélyéből is fel-fel tör a kérdés. Zelk Zoltán írta: „Szélfutta levél a világ. De hol az ág? de Ki az ág?” Ugyanakkor ő írta: „Barátaim azt hiszik, hogy fekszem, nem tudják, már járni tanulok megadóan, Isten oldalán.” És a kereső, aki először valamit keres, egyszer csak rádöbben, hogy VALAKI jelenlétében áll.

1886 karácsonyán Paul Claudel bement a Notre-Dame bazilika szentmisére, de lelkében nem érzett semmi rendkívülit. Amikor délután visszament, ott állt, és hallgatta a vesperást. Ez volt az a pillanat, amikor megtért. Így írt erről: „Elindultam VALAMINEK a keresésére, és íme, hirtelen, VALAKI lettél számomra Istenem.”
S egyre többen veszik észre, hogy a természet, a titkok titka az ember – VALAKIRE utal. S ha néha hallgatni látszik is, nem biztos, hogy valóban hallgat.
Szabó Magda írta:
„Mi van fejünk felett?
Mi van? Micsoda jel?
A tavasz puha szája
csak sír, és nem felel.
És nem felel a nappal
és nem felel az éj, - 
de hallgat-e valóban,
aki csak nem beszél?”
Isten tehát ad annyi jelet magáról, hogy értelemmel felismerhető legyen. De annyira homályban is marad, hogy a mellette szóló döntés– szabad emberi állásfoglalás és tanúságtétel legyen.

c.) Az Isten jóságában és irgalmában nem állt meg itt. Ismerve gyöngeségeinket, korlátainkat és bűneinket, soha nem hagyott magunkra bennünket.
Meghallgatva szívbemarkoló kiáltásunkat: „Oh bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál! Megváltónk!” Meghallgatta a próféta Izajás könyörgését: „Gonosz vagyok – mégis te vagy a mi Atyánk, mi vagyunk az agyag és Te, aki formálsz. Ne haragudj ránk, mindnyájan a Te néped vagyunk” (Iz 64,7-8) és elküldte a Megváltót, Szent Fiát: Jézus Krisztust.
Adventi várakozásunk, Istenkeresésünk, azzal teljesült be, hogy Isten maga jön el közénk, kereste, és megtalálta az embert, s elhozta nekünk az új életet. Keresztény életünk adventje pedig kell, hogy felkészítsen minket a vele való végső találkozásra!

III. Kedves Testvérek! Forduljunk az Úr Krisztushoz egy XI. századi adventi ének szavaival:
„A testi-lelki rútat hárítsd tőlünk, Krisztusunk.
S legyünk tenéked fényességes, szép lakás!
Első jövésed által szentelj meg,
A másodikban ments meg bennünket,
Ha lobbot vet majd messzetűző fényed
S ítélni jössz el mindenkit, ki élt.
Ó, add, hogy romlatlan ruhával ékesítve
tüstént kövessük,
bárhol látunk,
lépteid nyomát! Ámen.