Temetés
•A temetkezésnél az elsô keresztények számos antik szokást megtartottak: földbe temették halottaikat, halotti tort ültek a halál után 3., 7. és 30. napon, valamint a halál évfordulóján a halott sírjánál összegyülekeztek.
A 2. sz.-tól a római keresztények e halotti agapét eukarisztikus ünnepléssel kötötték össze.
A pogányok fekete gyászszínét fehérrel váltották fel, mert nem úgy szomorkodnak, mint akiknek nincs reménységük (1Tessz 4,13). Ez hatott a liturgikus szövegekre is.
A halottakért mondott ima, az értük felajánlott »gyászmise elôtérbe került. Az újkorban pedig a ~ ünnepi külsôségeinek „osztályokra” sorolása révén kerültek egyre távolabb a »húsvéti misztérium örömétôl. Az LK 32. ezt gyökeresen eltörölte: „A szertartásokban és az ünnepélyes külsôségekben ne legyenek tekintettel se magánszemélyekre, se társadalmi állásra… Kivételt csak azok a megkülönböztetések képeznek, amelyek a … felszentelésen alapulnak”. S azt kívánja, hogy „a temetés szertartása fejezze ki világosabban a keresztény ember halálának jellegét, alkalmazkodjék jobban az egyes területek adottságaihoz és hagyományaihoz, még a liturgikus színben is” (LK 81). Ez utóbbi arra utal hogy a ~i szertartáson és ~i misében használható a lila szín (gyermekeknél a fehér) a fekete helyett.
Az MKPK által kiadott (1977) Temetési Szertartáskönyv (Ordo Exsequiarum) felhasználja az LK 81-ben adott lehetôséget a helyi szokások figyelembe vételére.
A temetési szertartás felépítése a latin rítusban a következô (kétállomásos temetésnél):