Mindszenty József
(Csehimindszent, 1892. március 29. - Bécs, 1975. május 6.)
bíboros, esztergomi érsek
Eredeti neve Pehm volt, amelyet 1942-ben változtatott Mindszentyre. Földműves családból származott. A középiskolát és a teológiát Szombathelyen végezte. 1915-ben szentelték pappá. Felsőpatyra került káplánnak, majd 1917. január 26-tól a zalaegerszegi főgimnáziumban hittanár. A Tanácsköztársaság idején internálták. 1919. október 1-től vette át a zalaegerszegi Mária Magdolna plébánia vezetését. 1944 márciusáig működött Zalaegerszegen.
Meghatározó egyénisége volt a város közéletének. Ferences kolostort és templomot épített, Notre Dame apácarend anyaházat, papi otthont, plébániákat, elemi és polgári iskolát és tanítóképzőt hozott létre. Restauráltatta a nagytemplomot, bővítette a kultúrházat, szeretetházat létesített. Közbenjárásával Göcsejben 11 templom, 7 kápolna, 14 plébánialakás épült, s 18 lelkészség létesült. Azt hirdette, hogy a nemzetet a keresztény és szociális eszmék gyakorlati megvalósítása emelheti fel. Közben 1921-től kerületi esperes, 1924-től címzetes pornói apát, 1927-től püspöki biztos lett. Újságot szerkesztett, könyveket írt. 1944 márciusában 27 évi zalaegerszegi tevékenység után hagyta el a várost.
Serédi Jusztinián veszprémi püspökké szentelte. Még ez évben több dunántúli főpásztor nevében memorandumot nyújtott be a nyilas kormányzathoz, amelyben kérték, hogy a Dunántúlt ne tegyék harcok színterévé. Ezért 1944. november 27-én 26 papjával együtt letartóztatták és bebörtönözték. Sopronkőhidára került, ahonnan a háború végén szabadult. 1945. október 2-án XII. Pius pápa esztergomi érsekké nevezte ki, majd 1946-ban bíborosi rangra emelte. 1948. december 26-ig gyakorolhatta hivatását, ekkor a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény vádjával letartóztatták. Életfogytiglani fegyházra ítélték, majd Felsőpetényben volt házi őrizetben.
Teljes film megtekintése Pap és Színész. Mindszenty József, a püspök - Jávor Pál, a színész. Közös sors 1944-ben, a sopronkőhidai fegyházban. Pozsgai Zsolt filmje.
Az 1956-os forradalom kiszabadította, de november 4-én az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségére kényszerült menekülni. 1971. szeptember 28-áig tartózkodott a nagykövetségen. Ekkor hagyta el Magyarországot, s Bécsben telepedett le. 1974-ben hivatalosan is felmentették az egyházmegye kormányzása alól. Bécsben hunyt el, Máriazellben temették el. Végakaratának megfelelően hamvait 1991. március 4-én hozták haza, s helyezték el az esztergomi bazilika kriptájában.
Zalaegerszegen emlékszobor, és a Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium őrzi emlékét.
Másféléves felsôpatyi káplánkodás után Zalaegerszegre került, ahol 25 esztendôn át végzett igen tevékeny és nagyon eredményes lelkipásztori munkát.
Rövid gimnáziumi hittanárság után a megyeszékhely plébánosa, és mint ilyen, néhány év után, egyúttal az egerszegi kerület esperese és Nyugat-Zala püspöki biztosa is lett.
Buzgó és sikeres apostolkodása elismeréseként megyésfôpásztora a címzetes apáti, a pápa pedig a prelátusi címet adományozta neki.
A kezdetben Pehm, késôbb Mindszenty néven működô és a címadomyányozás után hívei által ,,Apátúr'' -ként tisztelt városplébánost a legrövidebben és a legtalálóbban úgy lehetne jellemezni, hogy a híveinek nemcsak lelki és kulturális igényeit és felemelését kielégíteni és szolgálni akaró, hanem azoknak szociális, gazdasági és politikai érdekeiért is síkraszálló magyar papi típusnak ô volt az utolsó -- és talán legnagyobb -- megszemélyesítôje.
Már magában az is csodálatot érdemel, amit a szorosan vett egyházi és kulturális területen alkotott.
A 16000 lakosú, túlnyomó többségében katolikus hitű várost és még öt környékbeli falusi leányegyházat magában foglaló egyházközségben tökéletesen kiépítette a házapostolok hálózatát, amelyen keresztül állandó kapcsolatban volt minden hívével. A lelkészkedô papok számát fokozatosan az elôzônek a háromszorosára emelte és azoknak is kötelességévé tette, hogy rendszeresen látogassák a családokat. Ezt annyira fontosnak tartotta, hogy aránylag rövid idô alatt ô maga is minden hívét meglátogatta. Ezeknek a személyes találkozásoknak -- és bámulatos emlékezôtehetségének -- volt köszönhetô, hogy a plébánia minden lakóját, még a másvallásúakat is, névszerint ismerte.
A város Olá-nak nevezett munkásnegyedében letelepítette a ferenceseket és számukra, illetôleg a környék hívei számára, zárdát és templomot épített.
A hitbuzgalmi és társadalmi egyesületek egész sorát hívta életre úgy, hogy mindenki megtalálhatta a korának, foglalkozásának és műveltségi fokának megfelelô szervezetet. Megnagyobbította és korszerűsítette a plébániai kultúrházat, hogy abban minden egyesület és szervezet otthont és összejöveteli lehetôséget találhasson.
Népmissziókkal, lelkigyakorlatokkal és neves elôadók bekapcsolásával tartott hittudományi elôadássorozatokkal hamarosan elérte, hogy nemcsak az asszonyok és a gyerekek, hanem a parasztgazdák, munkások, iparosok, tisztviselôk és a szabadfoglalkozású értelmiségiek is rendszeresen látogatták a katedrálisnak is beillô plébániatemplom istentiszteleteit.
Kulturális téren legnagyobb teljesítménye a Notre Dame nôvérek vezetésére bízott, saját nagy és szép templommal rendelkezô ,,iskolaváros'' volt. De sok templomot és iskolát épített, vagy renovált, a leányegyházakban és a püspöki biztossága alá tartozó nyugat-zalai falvakban is. A hívek -- írja -- mindenütt bôkezűen segítették.
Arról nem beszél, hogy a legnagyobb ösztönzô erô az ô egyéni példaadása volt. Hívei tudták, hogy az ,,Apátúr'', aki jó gazda is volt, plébániai javadalmának legnagyobb részét egyházi célok támogatására fordította.
A középmagas, szikár és komolyarcú ,,Apátúr'' kevésbeszédű és tekintélytartó ember volt, aki csak ritkán és szűkebb körben mutatta meg, hogy milyen gazdag anektoda-, különösen történelmi anekdotakinccsel rendelkezik, és hogy milyen szellemes, tréfás, incselkedô társalkodó tud lenni.
A hívei mégis szerették, mert tudták, hogy aranyszíve van és hogy nemcsak a lelki problémáikkal, hanem minden ügyes-bajos dolgukkal is hozzáfordulhatnak.
Megszervezte a város szegénygondozását, a kórház-, fogház- és vasúti missziót, szociális otthont épített a szegénysorsú öregeknek és évrôl-évre, jómódú hívei segítségével, 34 szegény vidéki középiskolás diáknak biztosított ingyenes lakást és ellátást.
Az érzelmeit takargató kemény férfi nemcsak a Szűzanya és saját édesanyja iránt viseltetett egészen megható, gyöngéd szeretettel, hanem általában minden anya iránt is. ,,Karácsony estéjén -- írja egyik volt káplánja -- jólismert kocsija végigjárta a várost, nehéz csomagokat rakott le minden házban, ahol szegény, elhagyatott édesanya lakott. Aztán az éjféli miséig sorjában végiglátogatta ôket, elbeszélgetett velük, hogy legalább a szentestén ne legyenek olyan árvák.''
Ugyanez a munkatársa tudósít bennünket arról is, hogy a harmincas évek elején, ,,amikor annyi magyar paraszti kisudvar fölött megpergették a dobot: árvereztek a bankok, akkor a zalaegerszegi plébános kiküldte valamelyik káplánját az árverésre, megvette a házat és a birtokot és titokban visszaszármaztatta a volt tulajdonosnak.''
A város és a megye politikai életében is jelentôs szerepet játszott.
Már mint hittanár 1918 ôszén és 1919 tavaszán ô vezette a Károlyi-rezsim és Kun Béla proletárdiktatúrája ellen szervezkedô keresztény-nemzeti mozgalmat. Utána elvállalta és egészen püspökké történt kinevezéséig megtartotta a Keresztény Párt megyei elnökségét. Mint a városi képviselôtestület és a megyei törvényhatósági bizottság kereszténypárti frakciójának a vezetôje éberen ôrködött a közigazgatás tisztasága fölött és a legkisebb antiszociális akciót is megbélyegezte.
Ismételten fölajánlották neki a képviselôséget és a felsôházi tagságot, de egyiket se fogadta el, mert lelkipásztor akart maradni.
Megyeházi beszédeiben azonban többször is foglalkozott politikai kérdésekkel.
Közülök kettô országos viszonylatban is nagy hullámverést keltett.
1935-ben, a második Gömbös-kormány hivatalbalépését követô megyegyűlésen Gyömörey György fôispán azt javasolta, hogy a törvényhatósági bizottság szavazzon bizalmat a kormánynak. Utána az akkor még eredeti Pehm nevét viselô apátplébános szót kért és a javaslat elutasítását indítványozta. Ellenkezését azzal okolta meg, hogy Gömbös miniszterelnök diktatúrás törekvéseivel és reformígéretei megszegésével nem szolgált rá a bizalomra. Érvelése olyan mély benyomást tett a bizottsági tagokra, hogy a hivatalos javaslat nem kapta meg a szükséges többséget. A leszavazás egyúttal a fôispán bukását is jelentette.
Második országos visszhangot keltett felszólalásával nemcsak az egész törvényhatósági bizottságot, hanem politikai ellenfelét, Gróf Teleki Tibor fôispánt is meggyôzte.
Ez a beszéde Muraköz visszacsatolásának a problémájával volt kapcsolatos.
1941-ben, Jugoszlávia összeomlása után, honvédségünk a Trianonban Zala megyétôl elvett Muraközbe is bevonult. Az önálló Horvátország kikiáltása után azonban -- német nyomásra és a horvátokkal való jóviszony fenntartása érdekében -- a kormány visszarendelte onnan a magyar csapatokat.
Az akkor magát már Mindszentynek nevezô egerszegi plébános napilapjában, a Zalamegyei Újságban, tiltakozott az ôsi magyar terület feladása ellen és a megyegyűlés elé vitte az ügyet.
A Zala legnagyobb szülöttjének, a ,,haza bölcsé''-nek, Deák Ferencnek képével díszített ülésterem közönsége, a bizottsági tagok és a karzaton ülô hallgatóság, halálos csendben, szinte lélegzetvisszafojtva követte Mindszenty érvelését, aki megrázóan szép beszédében idézte a Zrínyieket, akik ennek a földnek a védelmében haltak ki és a horvát származású Gasparich Kilit ferences atyát és nemzetôrtisztet, aki 1848-ban ugyanabban a közgyűlési teremben magyar ruhában, karddal az oldalán és kereszttel a kezében követelte Muraköz védelmét a hazánkra támadó Jellasich-csal szemben. ,,Mindenrôl alkudozhatunk -- fejezte be a beszédét --, de hazánk szent földje felôl soha!...''
A felszólalás elhangzása után a könnyekig meghatódott bizottsági tagok egyhangú határozattal kérték az országgyűlést és a kormányt Muraköz visszacsatolására. A határozatot az ország minden megyéje és törvényhatósági joggal felruházott városa is a magáévá tette.
A kormány azonban késlekedett a törvényjavaslat beterjesztésével.
Mindszenty ekkor merész lépésre határozta el magát. Felutazott Budapestre és kihallgatást kért Bárdossy miniszterelnöktôl.
A több mint félórás audiencia alatt -- a szobába többször is benyitó titkár tanúsága szerint -- éles vita folyt a két férfi között. A miniszterelnök védte a kormány diplomatikus álláspontját, de beszédpartnerét nem tudta meggyôzni. ,,Miniszterelnök Úr! -- szólt vissza a haragosan távozó vendég a félig már kinyitott ajtóból -- Vegye tudomásul, hogy egy magyar ember nem beszélhet így!''
Bárdossy néhány napig töprengett a hallottak fölött, aztán az országgyűlés elé terjesztette a kormány törvényjavaslatát Muraköznek az anyaországhoz való visszacsatolásáról.
Hitler uralomrajutása után kemény elszántsággal lépett fel a bakonyi német településeket elárasztó pángermán propagandával és a Zala szegény községeit beszervezni akaró magyar nemzetiszocialistákkal szemben.
Fájdalmasan érintette, hogy hosszú idôn át volt közéleti munkatársa és pártfogoltja, Maróthy-Meizler Károly keszthelyi ügyvéd és országgyűlési képviselô is hozzájuk csatlakozott. ,,Az kétségtelen, -- ismerte el késôbb az ellenféllé vált jóbarát -- hogy a Mindszentyéhez fogható bátorságot, exponált harcikészséget még maga a kormányhatalom sem mutatott a mozgalommal szemben.
A nemzetiszocialista veszedelemtôl való félelem volt az oka annak is, hogy a királykérdésben kezdettôl fogva vallott legitimista felfogását egyre erôsebben kihangsúlyozta. Nem látott ugyanis más lehetôséget, mint az Ausztriával való közösséget a tehetséges és jószándékú Ottó királyi herceg államfôségével a kettôs monarchia élén, annak a megakadályozására, hogy Hitler Magyarországot elvágja a nyugat-európai demokráciáktól és Rómától.
1943 augusztusa utolsó napjainak egyikén a gyôri püspökvárban résztvett azon az Apor Vilmos püspök által összehívott országos értekezleten is, amelyen katolikus társadalmi és közéleti vezetôk -- köztük jómagam is, mint a város kereszténypárti országgyűlési képviselôje -- megállapították, hogy Hitler elvesztette a háborút és hogy nekünk fel kell készülnünk a vesztett háború utáni súlyos feladatokra.
Forrás: Horváth József: Mindszenty bíboros - részlet -